„Jaj, de önző vagy !”

    Bizony, nem kitüntetés, akire így kiált rá a társa! Mi az önzés? Rendetlen, kificamodott önszeretet. A helyes önszeretet Isten parancsa is, s belénk oltott ösztön is. Ez gondoskodik az egyén fenntartásáról, s arra bír, hogy kerüljünk mindent, ami ártana. Az önzés azonban torzképe a helyes önszeretetnek. Az önző fiú azt hiszi, hogy ő a világ közepe, az egész világ ő érte van, s minden embernek egyetlen rendeltetése a földön, hogy az ő kényelmét szolgálja. Még a nagy világtörténelmi eseményeket is úgy ítéli meg, hogy van-e azokból neki valami előnye.

    Minél kisebb a gyermek, annál inkább az érzékek hatása alatt áll, tehát annál önzőbb. Nézz meg csak egy négy-ötéves gyermeket. Mint követel mindent magának! Mindent maga elé rakosgat; a szobában mindent összehord, másnak ne jusson semmi! Hát az ilyen csöppségnél ezt még csak elnézzük (bár őt is már szoktatni kell az önzetlenségre); sőt még az elsősön sem ütközöm meg, aki szeptember közepén ilyesmit ír haza mamájának: „Az iskolában már három jó barátom van: Róka Gyula a latinból, Novák László a számtanból, Waigand Jóska meg a magyarból a legjobb barátom”... Hanem, minél inkább fejlődik értelmed, annál inkább illik belátnod – még ha erre otthon nem is neveltek volna –, hogy bizony a világ nem éppen csak teérted van; hogy nem te vagy a világon a legfontosabb személyiség; hogy körülötted millió és millió ember él, akikre mindre figyelemmel kell lenned. Aki ezt be nem látja, azt nevezzük önzőnek.

    És csodálatos, hogy a fiúk igen könnyen lesznek önzőkké éppen a serdülés éveiben, a „kamaszkorban”, vagyis azokban az években, amikor pedig a legbüszkébbek szoktak lenni eszükre, tudásukra. Aki otthon kiállhatatlan, ingerlékeny, szüleit, testvéreit bosszantja, az ajtókat csapkodja, savanyú arcokat vág, mindig elégedetlen, senkire sincs figyelemmel, az ilyenre azt mondják ma: „ideges a szegény!” Pedig dehogy az! Csak „önző a szegény!” Önzés, ha egy gazdag fiú szegényebb társa előtt emlegeti, rogy micsoda nagyszerű utazásokat végzett a vakációban. Önzés, ha a csapóajtót elereszted, pedig jön még valaki utánad. Önzés, ha nevetsz ott, ahol a családban szomorúság van. Önzés, ha mindig másokat viccelsz és bosszantasz, stb.

    Fiatalkorodban kezdd el az önzetlenség gyakorlását. Mily rút önzés, mikor valaki az életben csak saját érvényesülését keresi, és ezért kész mindenkit letiporni! De hogy jutott ide? Talán kiskorában jelentéktelen dolgokon kezdette. Mikor bozótos erdőben jártak, ő ment elől és az ágakat eleresztette, hadd csapódjanak a hátul jövők arcába; az a fő, hogy ő már elől volt!

    Viszont mily megtiszteltetés, ha valakiről azt mondják, hogy nemeslelkű ifjú! A nemeslelkűség ellentéte az önzésnek. Ha társadat csapás érte, vigasztald meg néhány szívből jövő szóval; ez nemeslelkűség. Ha öröme van, örülj együtt vele; ez is nemeslelkűség (az önzőt ilyenkor az irigység sápasztja). Ha megosztod tízóraidat szegény társaddal, nemeslelkű vagy. Ha segítesz délután a lecketanulásban, ha figyelmesen örömet szerzesz másoknak, ha a cselédek szolgálatát finoman veszed igénybe, ha felemeled más leesett kalapját, stb., – önzetlen vagy. Íme, a diákélet jelentéktelen apróságait is mennyi lélekkel, előkelő gondolkozással, felebaráti szeretettel lehet megtölteni!

Tudod-e mondani: nem !

    A „nem” mondás művészete nélkül nincs jellemes ifjú. Mikor az ösztönös vágyak, a szenvedélyek fölkavarognak benned, mikor egy sértés nyomán mérgesgázok tüzes lávája szortyog benned, s ajkad kráterjén kitörni készül, mikor bűnkísértés csalogat, tudsz-e ekkor nagyot dobbantani és kimondani a rövid, döntő szót: Nem! Nem lesz kitörés! Nem lesz hirtelenkedés! Nem lesz verekedés! Nem lesz feleselés! Caesar úgy akart leszokni a meggondolatlan, hirtelen beszédről, hogy mielőtt valamire válaszolt volna, 20-ig elszámolt magában. Nagyszerű eszköz! Mire való? Arra, hogy ezalatt jobbik énünk, jobb belátásunk, amelyet egy pillanatra elnyomott az érzékek hirtelen fellobbanása, szóhoz tudjon jutni.

    Gyönyörű havas úton suhant végig síjével egy fiú. A domb végén tátongó szakadék! A fiú, mint a nyíl repül lefelé; de, íme, a szakadék előtt egy kitűnő telemark-kal hirtelen megtorpan, s úgy áll a meredek szélén, mint a gránitoszlop. Brávó! Nagyszerű volt! Hol tanultad? – „Hja – feleli a fiú –, nem itt kezdtem. Először nagyon sokat próbáltam, hogy kisebb lejtőn meg tudnék-e állani!”

    Az élet útja is sífutás rengeteg szakadékkal. És bizony mindnyájan belezuhannak, s elvesznek, akik nem próbálnak rengetegszer megállani, mint a cövek, mint a márványoszlop, s dacosan nemet mondani a szenvedélyek felhullámzó viharjának.

    Az akarat gyakorlása nem más, mint a szellem tervszerű támogatása a test lenyűgöző uralma ellen vívott szabadságharcában. Aki minden felötlő ösztönös vágyára szó nélkül hajlik, annak lelke stílustalan lesz, s bensejében zűrzavar ijeszt. Most érted az Úr szavát: „A mennyek országa erőszakot szenved, s csak az erőszakosak ragadják magukhoz”. A jellem első feltétele: harc önmagunk ellen, s rendteremtés rendezetlen ösztönös erőink őserdejében.

    A világháborúban sokat hangoztatták e jelszót: legjobb védelem a támadás. Tényleg, aki kezdi a támadást, már sok előnye van. A lélek nagy csatájában is legjobban véded jellemedet a leveretéstől, ha minél többet támadsz: napról-napra megtámadod (bármily kis csatában!) a benned rejlő ellenséges sereget, melynek neve lustaság, kényelmesség, szeretetlenség, szeszély, nyalakodás, kíváncsiság, stb.

    Wer nicht gelernt in jungen Tagen
    Zu seinen Wünschen „nein” zu sagen,
    Und seinen Willen stets bejaht,
    Der ist sich selbst der schlimmste Feind,
    Der fällt sich an mit Wort und Tat
    Und bringt sich um, bevor er's meint.
                                                          (Weber)

    Félek, hogy elhinni is alig tudod, mily óriási önuralomnak adta jelét Abauzit genfi természettudós. Huszonkét éven át mindennap megmérte a levegő nyomását, s gondosan feljegyezte. Egy nap új cseléd került a házába, aki mindjárt „nagytakarítást” rendezett a dolgozószobában. Jön a tudós, s kérdi a leányt: „Hol vannak a papírok, melyek itt feküdtek a barométer mellett?” „Azok, uram? Olyan piszkosak voltak, hogy feltüzeltem; de egészen újat, tisztát tettem helyükbe!” No most! Gondold el, mit szóltál volna erre te? És mit szólt ő? Összefonta karját, (látszott egy percre, mily vihar dúl lelkében) s aztán nyugodtan megszólalt: „Huszonkét évi munkám eredményét semmisítetted meg. Máskor ne nyúlj semmihez ebben a szobában.”

    Próbáld csak meg, hogy sokkal kisebb dolgokban tudsz-e te hasonlóan nyugodtnak maradni!

    Tudod-e, miért dohányzik sok fiú? (Olyan is, aki egész jól tudja, hogy az fölösleges szenvedély.) Azért, mert „ízlik” neki? Dehogy! Azért, mert mások is úgy tesznek. Miért bírál le nagyhangon mindent? Mert mások is úgy tesznek. Miért léha? Mert mások is azok.

    Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy erkölcsi felfogásodat, elveidet védeni merjed ellenkező felfogású társaság közepette is. Imponáló bátorság kell ahhoz, hogy vallási meggyőződésedből soha senki kedvéért egy lépést ne engedj. De akiben nincs ez a bátorság, az még gyönge jellem, s nem jellemes ifjú.

    Jaj, pedig vannak fiatalemberek, akik a csatában hősiesen rohannának neki egy szakasz kozáknak, de a társaságban restelkednek hitüket megvallani, mert „mit szólnának hozzá az emberek”. Sokan vannak, akik nemes erkölcsi felfogásuk ellenére piszkos beszédeken inkább vihognak, és inkább maguk is ilyeneket mondanak, mert hát „mások is így tesznek”.

    Akinek jelleme van, nem kérdi: „Mint beszél a másik, és én is úgy fogok”. Akinek jelleme van, nem nézi: „Mit tesz a másik, és én is úgy fogok”. A virág kinyitja szirmait a reggeli napsugárnak, és nem nézi, hogy a többi virágok mit csinálnak, hanem belefüröszti fejecskéjét a meleg sugárözönbe. Szembe a nappal! – ezt mondja a jellemes ifjú is. A sas nem pislogat félénken a többi madarakra, hogy ugyan jönnek-e azok is fölfelé, hanem nekinyilall a tiszta magasságoknak szembe a nappal. Fölfelé, ad astra, – ez jelszava a jellemes ifjúnak is.

    Nagy áldás tehát, ha – ahol kell – tudsz energikus „nem”-et mondani.

    Nem! – mondjad társaidnak, mikor azok tiltott dologra akarnak csábítani.

    Nem! – kiáltsd oda ösztöneidnek, mikor azok vakon követelőznek.

    Nem! – kiáltsd minden kísértésnek, amely hízelegve hálóz körül.

Részlet egy naplóból

    Itt közlök néhány sort egy fővárosi V. osztályos diák naplójából. Két típust ismersz meg belőle: az egyik, aki léha könnyelműséggel úszik az árral, s a másik, aki acélos jellemmel tud „nem”-et mondani.

    „Tegnap elmentem Peczkaihoz látogatóba; de azt hiszem, egyhamar nem megyek többé. A Schöpfer is biztatott, meg ő is annyira hívott, hogy végre ráálltam, pedig – tudja Isten miért – kezdettől fogva valami idegenkedést érzek vele szemben. Főleg mióta egyszer a hittanóra után oly cinikusan mondta a fiúknak: Gyerekeknek való a hittan, nem fiatalembereknek!

    Hát először is a szobájáról kell írnom. Olyan rendetlen összevisszaságot a Teleki-tér legforgalmasabb helyén sem látni! Csengetek. Libériás inas nyit ajtót: „A fiatal nagyságos úr a szobájában tanul. Tessék erre menni”...

    A szobákban mindenütt a vagyon s jólét jele; hatalmas festmények a falakon, a padló telve szebbnél szebb perzsaszőnyeggel.

    Kopogok a „fiatal nagyságos úr” szobáján; de úgy látszik, szörnyen tanulhat, mert semmi válasz. Csendesen benyitom az ajtót. Ott könyököl egy képes Magazin fölött Peczkai barátunk, – de alszik. A füzet alatt kinyitva a francia nyelvtan, hogy arra az esetre, ha jönne a papa, hirtelen helyet cseréljen a két könyv. Most ugyan alaposan megjárta volna...

    Mielőtt felkölteném a buzgó „tanuló”-t, gyorsan szemügyre veszem a szobát. Az íróasztalon a következő „taneszközök” hevernek: egy kilyukadt futball-belső, tintával leöntve, mellette egy lombfűrész-fúró s bicikli-pumpa, meg egy fél kesztyű. Emellett egy összefaragott vonalzó, radír, nagy csomó gomb (kisebb-nagyobb, a gombozáshoz), aztán a számtani feladatok füzete. A másik részen egy riasztó-pisztoly, dugóhúzó s egy öngyújtó, alatta egy latin szótár fele (másik fele az asztal alatt). Itatós, vagy 50-60 külföldi bélyeg, egy korcsolyakulcs, fél mandzsetta – ezek már a kis asztali villanylámpás körül sorakoznak rendben. Jobbra-balra könyvek. Egy-egy detektív-regény, vegyesen Mikszáthtal, Fantomassal, a legnagyobb összevisszaságban. Köztük hol itt, holott villan ki az algebra s a német olvasókönyv. Egy összerágott ceruzadarab, s négy darab elhasznált villamosjegy egészítik ki a tájképet. S mindezek közepén nyugodtan szundikál Peczkai. (Huh, villant meg agyamban, ha a belseje is ilyen rendetlen ennek a fiúnak!)

    Ekkorra azonban már ő is felébredt. Gépies mozdulattal kapott a képes lap után, hogy fölcserélje a francia nyelvtannal, de mikor észrevette, hogy nem a papája jött be, nagy eleganciával nyújtotta kezét:

    – Ah! Te vagy! Szervusz! Szervusz! Parancsolj helyet foglalni! Parancsolj rágyújtani! Valódi finom egyiptomi, – s elegáns mozdulattal húz ki a fióknak egy eldugott rejtekéből egy csomó cigarettát.

    – Köszönöm, én nem dohányzom. Neked már szabad? Honnan kaptad?

    – A papától vettem... illetve kaptam... azaz került. Te még nem dohányzol? Micsoda szent vagy! Persze, ilyen a kis gyermek, még nem tesz olyat, ami „nem szabad”.

    Valami forrott bennem, de legyőztem indulatomat, s nyugodtan feleltem:

    – Az igaz, hogy amit szüleim tiltanak, nem teszem. Eddig még mindig beláttam, hogy nekik volt igazuk. De különben nemcsak azért nem dohányzom, mert nincs megengedve, de ez nekem elvem. És elveimből nem szoktam engedni.

    Ezután elkezdett beszélni balatoni nyaralásáról, meg a motorbiciklijéről. Mesélt még ezután mindenféle ostobaságokat; később elkezdett malackodó vicceket mondani, bár látta, hogy nem nevetek hozzá. Mikor azonban a könyvei közül alig felöltözött színésznők fotográfiáit szedte elő, s az ő hódításaival kezdett dicsekedni, felpattantam, távoztam. Végkép elöntött a régen forrongó harag, s bizony nagy önuralmamba került, hogy csak ennyit mondtam neki: „De kérlek, én azt hittem, hogy emberi szórakozásra hívtál meg...”

    Ezután a szomorú látogatás után ki kellett mennem a Duna-partra. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott ki, ki a friss levegőre, a tiszta estébe. Téli est volt, hidegen szikráztak a csillagok. Egyedül járkáltam föl-alá, nyugtalan lelkem fölemelkedett az ég felé, s mintha imádkoznám, kiáltottam föl: Ó, ti csillagok! Ti tiszták vagytok! Ragyogók s mocsoktalanok! Mily sáros e föld, s mily mocskosak rajta a lelkek!... és sokáig kóboroltam az örök tisztaságokba merült gondolataimmal.

    Így folyt le Peczkainál az első vizitem; de egészen biztos, hogy nem lesz folytatása...”

Sárkány a sürgönydróton

    Minden erény alapja az önuralom. Mihelyt valaki ösztönös szenvedélyeinek szolgája, abban a pillanatban elveszti erkölcsi életének főbiztosítékát: a parancsolást önmaga felett. Akit az érzéki vágyak ellenállás nélkül ragadnak, dobálnak, az nemcsak nem jellemes ifjú, de nem is ember többé. Az „ember” fogalmában benne van a parancsolás, az ellenállni tudás a test jogtalan követeléseivel, féktelen kitöréseivel szemben. Megdöbbenve tapasztaljuk az életben, hogy nem csak a gyermekek – akikben utóvégre is túltengő fölényben van az érzékek hatalma –, hanem felnőtt emberek is mennyire az első pillanatok benyomása alatt cselekszenek, mily hihetetlenül gyenge az önfegyelmezettségük, amely rásegítené őket előbb annak megfontolására, hogy tettük helyes-e, jogos-e, célszerű-e, s mi lesz annak következménye. A sértett hiúság és harag, az érzékiség és gőg stb. pillanatnyi hullámai hajtják, ragadják őket oly tettekre, amelyeket elkövetésük után öt percre már igazán bánnak. A bűnök óriás nagy hányada elmaradna a világból, ha az emberek egyetlen erényt jól megtanulnának: parancsolni tudni önmaguknak.

    Crates pogány bölcselőt egy ízben úgy arcul ütötte Nicodromus festő, hogy egész arca feldagadt. Tudod, hogy állott bosszút Crates? „Visszaütötte!” – gondolod. Dehogy! Dagadt arcára e felírást illesztette: „Nicodromus tette!” A festőről az egész város látta így, mily gyönge lélek, mily hamar elragadja az indulat.

Wer mit dem Leben spielt, kommt nie zurecht,
Wer sich nicht selbst befiehlt, bleibt immer Knecht.
                                                                        (Goethe)

    Az egyik diákom meg másképp intézett el hasonló esetet. Véletlenül meglökte egy társát; ez sem volt rest, és rögtön kiszaladt száján a fizetség: „No, hallod? Te vagy a világ legnagyobb marhája!” S tudod, mit felelt az én diákom szépen, nyugodtan? Csak ennyit: „De kérlek! Hogyan feledkezhetsz el ennyire magadról?!”

    Azt mondják, hogy a mai emberek rettenetesen anyagias gondolkozásúak. Szomorú tény, bizony így van. És még ezek a sárhozragadt világfelfogású emberek is mélységes hódolattal adóznak annak az embernek, akiben a szellem diadalt arat az anyag felett. Néhány évvel ezelőtt mily lelkesedéssel fogadta az egész világ a hírt, hogy Amundsen, a rettenthetetlen sarkutazó, sok nélkülözés után elérte a déli sarkot! És mily őszinte volt a részvét, mikor híre jött, hogy Shakleton megfagyott, alig néhány mértföldnyire célja előtt, stb. Mit ünnepel az emberiség ezekben a felfedezőkben? Hiszen ezek nem nyitottak új gyémántbányákat, nem szerkesztettek új gépeket! Ünnepli bennük az emberi szellem, a lélek diadalát a test, az anyag, a természetnek erői felett.

    Olvasd csak el, mint viselkedtek Hédervári Kont és harminc társa a zsarnok előtt, s végy tőlük példát, valahányszor romlott emberi természetünk jogtalan követeléseivel kell szembeszállanod :

Kezemben élet és halál
Halljátok pártütők?
Ki térdel, annak élet int! –
De nem mozdulnak ők.

Mind hősök ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi,
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.
                            (Garay: Kont)

    Keservesen síró kisfiúval találkoztam egyszer egy vidéki városka utcáján. Napokon át dolgozott egy kávás sárkányon, díszítette, ragasztgatta, s mikor már fel akarta ereszteni, felakadt a sürgönydróton. A szép sárkány tehetetlenül vergődött a szélben a dróton, egyre jobban szakadt, a kis fiú meg ott siratta a sürgönypózna alatt féltő gonddal készített munkáját.

    A lélek minden ifjúban szállana felfelé; de – sajnos – a kétkedő ész homokzátonyain, erkölcsi szirteken, a szenvedélyek hálójában, sok ifjúban vergődve fogva marad. Szegény kisfiú, mint sír, mikor szépen nekiemelkedő sárkánya belegubancolódik a sürgönydrótba, s ott ronggyá tépi magát.

    Vigyázz, hogy a te emelkedő lelked is fogva ne maradjon a szenvedélyek karmaiban és a rendezetlen ösztönös erők irdatlan rengetegében!