Contra torrentem !

    Gondold el magadnak egy nagy háború fővezérét, amint a front mögött tervezget, s dönt százezrek sorsa felett. A főhadiszállás egyik szobájában tilos minden hangos beszéd. A vezér óriási térképek fölé hajol, amelyeken minden út, forrás, ütegállás, előőrs helye pontosan meg van jelölve. A mellékszobában hihetetlen nyüzsgés-mozgás. Telefon cseng, szikratávíró jelzése búg, autók és motorbiciklik száguldanak, jelentések jönnek-mennek, repülők hozzák a felderítés eredményeit – s a fővezérnek minderről a zsivajról nem szabad tudnia. Nyugodtan, hidegvérrel, tiszta ésszel kell gondolkoznia, s parancsait megfogalmaznia. Ez a szilárd pont a forgó események áradatában: ez az önálló jellem képe.

    Aki meggyőződése mellett mások gúnyjával, lármájával nem törődve rendületlenül kitart, az a jellemes ifjú. Contra torrentem! Szembe az árral!

    Aki mindig azt kérdi: mit mondanak majd ehhez az emberek? – az még nem önálló jellem, hanem az ember-félelem rabszolgája.

    Dániel tizennégy éves korában Nabukodonozor fogságába esett, s a királyi udvarba került. Gondolhatod, mily szédítő pompa és csábítás övezte őt. S mi volt a jelszava? „Én pedig hűséges maradok Istenemhez, és nem eszem a tiltott húsból.” Három évig tartott a kísértés, és ő tisztalelkű maradt a királyi márványpalota minden kísértése között. Jellemes ifjú volt!

    Olvasd csak, mit írt egy egyetemi hallgató a világháborúról: „Azt hiszem, a legrosszabb fiúk közé kerültem. Egyedül állok köztük, hasonló gondolkozású barátok nélkül... Vannak ugyan itt víg pajtások, de mindenből rosszat csinálnak. A nótákat elferdítik, s olyan dolgokat szúrnak közbe, milyenekre gondolni sem szabad. Könyveket olvasnak fel hangosan, melyekben a legnagyobb disznóságok vannak részletesen leírva. És olyan dolgokat kell hallgatnom, amikről sejtelmem sem volt. A legnagyobb legény volt ezekben éppen a freiter-ünk, egy önkéntes, aki kevéske tudását minden rosszra felhasználta. Ha lehetett, eltűntem a szobából. De néha nem mehettem ki. És olyankor mindnyájan egy asztalnál ültünk, s a freiter elkezdte malackodásait. Én mással foglaltam el magam, és nem akartam odafigyelni. De akkor meg kényszerítettek. És ettől kezdve mindenki reám utazott. Minden szolgálatot nekem adtak, és minden apróság miatt nekem kellett bűnhődnöm. Már majdnem panaszra mentem, mikor máshová osztottak be. Most hát ismét szabad vagyok, s nem kényszerítenek, hogy komiszságokat hallgassak”. – Ez aztán hősi fiú, önálló jellem! Mert az árral szembeszállani. Contra torrentem!

    A kommunizmus alatt nem volt szabad az órák előtt imádkozni. Az egyik fővárosi iskolába bejön a „tanító elvtárs”, s leülteti a fiúkat. Azok állva maradnak. „Mi az? Üljetek le!” A fiúk kórusban zúgják: „Még nem imádkoztunk.” Az elvtárs szeme szikrázni kezd: „Tudjátok, hogy nem szabad imádkozni!”... „Még nem imádkoztunk!” – zúgják újra. Mit volt mit tenni. „Hát imádkozzatok!” – volt a felelet. Ezek is hősi fiúk voltak.

    Erős akaratú ember, mint a vízesés, még a sziklák között is készít magának utat, és a bátor, önálló, jellemes lelkek mint piramisok magaslanak ki a modern világ jellemtelenségének sivár pusztaságából. Világrengető hősiesség nem jut sok embernek osztályrészül. Nagyon valószínű, hogy a te életedben sem fog ilyesmi előfordulni. De hősies példaadás lesz életed, ha a mindennapi élet apró kötelességeit kitartó buzgósággal, hű kötelességteljesítéssel végzed.

    És csak ne félj annyira a nagyhangúaktól! Ha elveid mellett bátran szót emelsz, akárhányszor látni fogod, mily ijedten hátrál meg ellenfeled. Nem vad bika ő, hogy szarvával feldöfjön; inkább egy nagy csiga, mely az első keményebb érintésre ijedten kapja vissza szarvát.

    Mi felnőttek nagy örömmel látjuk, hogy a mai ifjúság jóval vallásosabb, mint volt a 20-30 év előtti. De vagy így is lesz, vagy tönkremegy az európai kultúra. Rabindranath Tagore, az indus költő európai útja alatt megállapította, hogy a kereszténynek nevezett Európa erkölcsei alatta állanak a pogány Kelet erkölcseinek. A XIX. századnak lelket, eszményt, Istent s túlvilági rendeltetést tagadó materialista szelleme lejtőre taszította az egész nyugati kultúrát, és nincs hatalom, mely bukását visszatarthatná, csak az eszményi célokért ismét lelkesedni tudó, következetesen vallásos ifjúság. Következetesen vallásos ifjúság! Azaz olyan, amelyik nemcsak az anyakönyvi bejegyzés szerint katolikus, hanem mer az lenni életében is. Minden tettében, minden szavában, gondolatában a legvégső hajszálig le meri vonni a következményeit ennek a fönséges gondolatnak: Én katolikus ifjú vagyok! Ha az vagyok, akkor következetesen aszerint is élek, most diákéletemben, és később életpályámon. De mindig és mindenben vallásos meggyőződésemhez híven!

Párbaj

    „De kérlek, vigyázz, kivel van dolgod! Most már hat perce én is párbajképes vagyok...” – vágta ki nagyhangon egy különben jóindulatú ifjú, amikor az érettségi eredmények kihirdetése után a lépcsőn lejövet valamelyik társa meglökte.

    Egész komolyan mondta szegény, és meg volt győződve, hogy most nagy dolgot cselekedett. Pedig dehogy! Csak ő is egyike volt azoknak, akik nem mernek az árral szemben úszni. Ebben a komolyságban benne volt mindaz a ferde felfogás és elmaradt gondolkodás, amellyel a mai társadalom a becsület fogalmát tévesen megvédeni igyekszik. Nem lesz fölösleges, ha erről is olvasol itt néhány gondolatot. Hiszen legjobb ifjaink ajkáról hallja néha az ember: „Igaz, a párbaj ostobaság. Régi múltból reánk maradt primitív igazságszolgáltatási mód. De hiába. Vannak esetek, amelyekben elkerülni nem lehet. Vannak esetek, amikor másképp nem tudok magamnak elégtételt szerezni”.

    Nos igaz, elégtételt. A párbaj célja lenne az elégtételszerzés. De aki hazudott, aki csalt, más becsületébe gázolt, s ezt én neki szemébe mondtam, hát mi jogon kér az elégtételt magának? Javuljon meg, bánja meg eddigi vétkeit; ez számára a becsületvisszaszerzés egyetlen módja. Hát, ha kardot vagy pisztolyt fog az a gazember, ezzel már bebizonyította, hogy ő becsületes? Csak azt bizonyította, hogy életét könnyelműen tudja veszélyeztetni. Minden betörő, gyilkos, kötéltáncos s állatszelídítő nem ugyanezt teszi-e?

    Gondolkozzál csak higgadtan a dolgon, s be fogod látni, hogy a párbaj teljesen alkalmatlan eszköz az elégtételre. A párbajban három eset fordulhat elő: Mindketten megsebesülnek, – hát most ki kapott elégtételt? Megsebesül az ártatlan, a sértett fél, – hol itt az elégtétel? S végül az is lehetséges, hogy valóban a sértegető kap ki, vagy mondjuk: bele is hal a kapott sebébe. Mi lesz most? A mai kor oly nagy hangon szavalja, hogy a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. Erre büszkén gondolunk, és ez szépen is hangzik. De íme! Ha két parasztlegény boros fővel összekap a kocsmában, s megbicskázzák egymást, jó pár hónapi áristomot szabnak ki rájuk azért a jórészt beszámíthatatlan tettükért. És ugyanakkor, ha napokig tartó trenírozás és készülődés után két „úr” párbajban hidegvérrel, tudatosan, vezényszóra s művészi technikával összevagdossa egymást, ezért három napi kényelmes fogház jár. Hol itt a XX. század „egyenlősége”? Nem gondolod, mennyire sérti ez a legprimitívebb jogérzéket is? Az egész világon visszhangzik a panasz: a népből kiveszett a törvények tisztelete! Hogyan is élne az az alsóbb rétegekben, mikor a felsőbbek közt annak brutális megsértése is büntetlenül marad. Szeretném, fiam, hogy ha felnövekszel, te merj majd szembenézni a párbajáradattal. Mert a jellemesség fogalma a párbajozást egyáltalában nem követeli meg.

    Jól tudom, hogy sok komoly gondolkozású férfiú van, aki vallásos meggyőződése és józan gondolkozása következtében elítéli a párbajt, aki azonban bizonyos helyzetekben – mint mondja – „a társadalmi kényszer hatása alatt” nem mer kitérni a párbaj elől. Pedig teljesen helytelenül cselekszik.

    A becsület az ember erkölcsi kifogástalanságában áll; a becsületét tehát mindenki csak maga teheti tönkre jellemtelen tetteivel. Az már teljesen pogány felfogás, hogy kívülről jövő sértés, gyalázás megfosztja a sértettet becsületétől.

    A nemes rómaiak nem párbajoztak, hanem bírósághoz fordultak, s mégsem voltak gyávák!

    „A becsület és a bátorság a lélek nemes erénye, amelyet fegyverrel nem lehet megszerezni, s a becstelenség vagy gyávaság a lélek foltja, amelyet vérrel nem lehet lemosni!” (Csernoch János.)

    Elismerem, még erősen él és szedi áldozatait köztünk az az ostoba társadalmi felfogás, mely a sértéseket nem a törvény útján, hanem a párbaj nagyon is elégtelen eszközével akarja megtorolni. Azt is tudom, hogy egyesek könnyelmű ítélete esetleg ma még gyávának bélyegzi azt, aki nem hódol be ennek a maradi szokásnak; de annál inkább szükségünk van bátor férfiakra, akiknek egyéni élete imponálóan jellemes legyen, s akik bátran szakítani mernek ezzel az ósdi gondolkozással. Én magam is ismerek nagynevű társadalmi és politikai egyéneket, akiket tevékenységük az élet legexponáltabb helyére állít, s akiket mindenütt a legnagyobb tisztelet övez annak ellenére is, hogy nyíltan hirdetik, hogy vallásos meggyőződésük miatt soha párbajozni nem fognak. Persze a maguk részére is a legszigorúbb szabálynak tartják, hogy ők se sértsenek senkit. Mert folyton sértegetni, s az elégtételadás alól aztán kibújni, nem kereszténység, hanem gyávaság s jellemtelenség. Ha pedig hirtelenséged mégis elragadott – hiszen emberek vagyunk –, hidd el: sokkal nagyobb lelkierő kell ahhoz, hogy a sértésért bocsánatot kérjünk, s az elkövetett igazságtalanság után hibáinkat beismerjük, mintsem hogy párbajozzunk.

    A párbaj durva korokból ránk maradt önsegély, amikor a jogot s igazságot mindenkinek magának kellett még kiverekednie. Művelt világban azonban saját magának igazságot senki sem szolgáltathat. Dolgozzál hát te is saját példáddal majd azon, hogy ez a kolonc éppúgy eltűnjék közülünk, mint eltűnt pl. az azelőtt szintén elismert és befogadott vérbosszú gondolata. A bátor ifjúhoz egyáltalán nem méltó, hogy egy társadalmi réteg barbár terrorizmusa miatt erőszakkal nyomja el magában nemesebb elveit.

    Nemrégiben hallottam egy ifjúról, aki az érettségi után párbajt vívott egy másikkal; még a VI. osztályban vesztek össze, s éveken át táplálták a bosszút magukban, míg eljött a nagy nap, vágyaik netovábbja, amikor „párbajképesekké lettek”. Istenem! Hát ilyen hődült, zöld gyerekek kerülnek ki az „érettségi” vizsga alól?

    Igen, a magyar ifjú áldozza fel szívesen vérét s életét az igazságért, hazájáért, vallásáért, ideális eszmékért – de ostoba közvéleményért soha! A párbaj bűn az Isten ellen, bűn önmagad s felebarátod ellen, és óriási ostobaság.

    Látod, a katolikus vallás mily nagyszerű bátorságról tesz tanúságot, mikor évszázadok óta harcol ez ellen az ostobaság ellen, a párbajozót és segédeit az egyházból kizárja, szembehelyezkedik az egész közfelfogással, s nem fog addig engedni, míg az emberek jobb nézetre nem jutnak. Ma mosolygunk a középkori embereken, akik boszorkányokat égettek el. A jövő embere pedig azt nem fogja megérteni, hogy volt kor, amelyben az emberek karddal vagdosták egymást, s ezzel „mentették meg a becsületet”.

    A főkérdés azonban most már az: Mit tehetnél a párbaj ellen? Teljesen kiirtani? – ehhez kevés vagy. De azért sokat dolgozhatsz e téren is. Tiszteld a mások becsületét, s nem kell majd párbajoznod. Az az ifjú, aki nem szokta meg, hogy szavaival és viselkedésével megadja mindenkinek a köteles tiszteletet, persze könnyen kerül a párbajpisztoly csöve elé. Ne engedd, hogy jelenlétedben másokat rágalmazzanak, s megakadályoztál sok párbajt. Ha ismerősöd összekülönbözött valakivel, simítsd el az ügyet párbaj nélkül. (A legtöbb párbaj okai a segédek.) Amikor meg szóba kerül a párbaj, ne rejtsd el meggyőződésedet, hogy te azt egyáltalán nem tartod a becsület védelmezésére alkalmas eszköznek, s arról sem vagy meggyőződve, hogy a karddal összevagdalt arc biztosan becsületes lelket takar. Nem az a hős, aki párbajban győz, s nem is az a legnagyobb hős, aki az ellenséget legyőzi, hanem, aki önmagát is képes legyőzni.

    Egy sírkövön e pár szó áll: Victor hostium et sui. Négy szó – mérhetetlen dicséret! „Legyőzte az ellenséget, de önmagát is.” Az elsőt sokan meg tudják tenni, az utóbbit oly kevesen!

„Victor hostium et sui”

    Alig van nehezebb feladat, mint egy 14-16 éves tüzes ifjúval, akinek minden idegszála egy-egy villamosvezeték, akinek nem is vér kering ereiben, hanem megolvadt tüzes láva, egy ilyen fiúval kellően megértetni az önuralom, a nyugodtság, a türelem magasztosságát.

    Ha elgáncsol a barátom, hogy én azt dühös arccal vissza ne bokszoljam; ha kikezd velem valaki, hogy én azt kupán ne vágjam; ha csúfolni kezd, hogy annak én is meg ne mondjam a magamét: hát ezt megtenni nagyon nehéz. Hát aztán még azt is elhinni, hogy ez nemcsak nem gyávaság, nemcsak nem félénkség, hanem a férfias akaraterőnek legszebb kivirágzása! Pedig így van! Ebben az értelemben is igaza van Goethe híres szavainak:

In der Beschränkung zeigt sich erst der Meister,
Und das Gesetz nur kann uns Freiheit geben.

    Az önuralom nem akaratnélküli hallgatás, nem tétlen rezignáció, hanem a fegyelmezett akaratnak megnyilvánulása, mely minden helyzetben úr marad, s mely a kiejtett szó jelentőségét előre mérlegelni tudja.

    Az önuralom azért ellenszenves az ifjak előtt, mert jelentését tévesen magyarázzák. Az önuralom nem jelenti korántsem, hogy minden támadást birka bárgyúsággal tűrjünk, és szó nélkül hagyjuk a sértéseket. Dehogy! Akinek összeszedett akaratereje van, az is megfelelhet a támadásra, de nem alacsonyítja le magát heves kitörésekkel, szidással, verekedéssel támadójának alantas lelki állapotához, hanem méltóságos modorával s megfontoltan alkalmazott szavával éppen a legérzékenyebb ponton sújt a támadóra. Akinek önuralma nincs, olyan, mint aki járni nem tud; alig áll a lábán, s lépten-nyomon belebotlik az emberekbe. Önuralom nélkül nem lehetsz jellemes ifjú.

    Gyönyörű példát adott a férfias önuralomra az Úr Jézus, mikor elítéltetése alatt egy katona arcul ütötte. Ugye, az Úr halállal büntethette volna az istengyalázót! És mit tett? Bámulatos higgadtsággal mondta: „Ha rosszul szólottam, tégy bizonyságot a rosszról, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Ján. 18, 23.)

Vártorony vagy szélkakas ?

    Középkori városokban gyakran látni várromokat vagy ősi kastélyokat. Ha az egész épület rom is már, tornya legtovább dacol a mindent kikezdő idő erejével. Mikor ezek a százados tornyok belenéznek rendíthetetlen sziklanézésükkel az alattuk forgó új élet kavargásába, úgy állnak ott a nagy forgatagban, mintha a jellem megtestesülései volnának: alattuk minden változik, hajlong, alkalmazkodik, árul, vesz-elad, de jómaguk nem engednek elveikből senki emberfiának.

    Az erős jellemnek, a kötelességét teljesítő férfiúnak jelképe ez a régi torony. Amint valaha ez a torony volt a legerősebb védelme a kastély lakóinak, most is a jellemes férfiú legerősebb oszlopa az emberi társadalomnak. Ahová hivatásod állított, ott légy egész ember, azt a helyet el ne hagyd! – hirdetik az évszázados torony néma kövei. Lásd, én nem épültem egy nap alatt; mennyi apró téglából állítottak össze, és mennyi fáradozással, mennyi jóakarattal, mennyi izzadsággal, – de most aztán, itt állok már évszázadok óta!

    Fiam, ugye, mily könnyen lankadsz el jóakaratodban! Hányszor lendülsz neki fiatalos tűzzel, hogy: de most aztán a jellem útján járok, ezentúl dolgozni fogok jellemem tudatos kialakításán; de ugye, pár óra, pár nap, és ellobban a lelkesedés lángja, lelohad a tűz, és te – maradtál a régi. A vártornyot évekig, talán évtizedekig építtették, és te egy nap alatt akarsz „jellem”-mé lenni? Pedig gondold csak meg, hogy a bűn útja eleinte kellemes ugyan, és csalóka virágokkal van telehintve; – de a végén irtózatos a kijózanodás; az erényt követni pedig kezdetben nehéz, de lépésről-lépésre könnyebb, s a végén ott vár a nyugodt lelkiismeret békéje.

    Ahogy a vártornyot nézem, íme, valami ugyancsak illeg-billeg a tetején! Ide forog – oda forog, ahá, ez a szélkakas! Nincs szilárd iránya, nincs megbízható alapja, szinte azt mondanám: nincsenek elvei, nincs jelleme. Ha volna, hát akkor ugyan hiába duruzsolna fülébe a szél! Elveket feladni, meggyőződésből engedni azért, mert így kényelmesebb, mert így nagyobb karriert csinálok, mert az egész világon erre fúj a szél, – ez a szélkakasok természete. De mondd csak: férfi-e az, akit tetteiben, elveiben, meggyőződésében külső körülmények, emberi vélemények vezetnek?

    Pedig, ugye, hány fiút ismersz ilyet te is? Ezek azok, akik nem a saját lábukon járnak, akik még szellemi kiskorúak, akik mindenben csak azt nézik, vajon mit szól hozzá a szomszédjuk.

    Lelkiismerete megszólal: Te, ezt a könyvet ne olvasd el; hallottad, hogy erkölcstelen piszokkal van tele, és minek rántanád tiszta lelked hófehér ruháját bűzös pocsolyába! No jó, nem is olvasom. De akkor jön a barátja: Ó, te félszent, hát gyermek vagy még! – Mit? Én gyermek?! – és olvassa a könyvet. Elolvassa, s közben sárba tapossa fehér lelkét.

    Megszólal a lelkiismerete: Ne menj ebbe a színdarabba, moziba, hagyd el ezt a rossz társaságot! – Igen ám, de a „többi” is megy; a „többi” is így szórakozik. Hát csak én legyek kivétel?

    Igen, igen – ez a szélkakasok gondolkozás- és cselekvés-módja.

    Nos, gondolkozzál rajta, mi akarsz lenni: vártorony, vagy szélkakas? A gyáva ember-félelem rabja, vagy lelkiismereted rabja?

A lelkiismeret rabja

    A lelkiismeret rabja! Ejha, micsoda pompás detektívregény címe ez! – gondolod. Pedig tévedsz. A legszebb kitüntetés, amit egy ifjúnak adhatnak az, ha elmondhatjuk róla: Ura akaratának, rabja lelkiismeretének. Törhetetlenül hűnek és következetesnek lenni mindenhez, amit lelkiismereted parancsol – ha erre képes vagy, jellemes ifjú vagy.

    A szekéren van, egy apró kis szög, alig venni észre. A tengelyszög. Ha ez kiesik, egy darabig csak megy a kocsi, de aztán kidől a kerék, s felfordul a szekér.

    A jellem útján is találhatsz ilyen látszólag jelentéktelen kis eszközt. Ez a feltétlen ragaszkodás lelkiismereted szavához. Légy tehát engedelmes szolgája, kezes báránya lelkiismeretednek.

    Két ellenség is küzd lelkiismereted ellen. Először is ellene beszél körülted az egész világ; aztán meg ellene csábítanak rendezetlen hajlamaid, ébredező ösztöneid.

    Néha vannak annyira lelkes pillanataid, hogy a földet szinte elhagyod, s a tiszta magasban szárnyalsz. Fölteszed, hogy lelkiismereted szavát mindig követni fogod. Soha el nem térsz a becsület útjáról. Soha nem beszélsz, gondolsz, teszel olyasmit, ami bűn volna. Oly boldognak érzed magadat ilyenkor! Oly jónak, oly könnyűnek. De azután mit látsz a következő pillanatban? Hogy az Isten törvényeit ez a pajtásod sem tartja meg, az sem. Ebben a könyvben, abban a színdarabban, amabban a mozi-darabban folyton a te nemes elveidet gúnyolják. És most jön reád a nehéz próba! Ha az egész világ rossz is, tudsz-e te mégis jónak maradni? Ha az egész iskola jellemtelen fiúkból állana is, tudsz-e te mégis hűséges maradni nemes eszményeidhez? Ha mindenki hazudik, de te soha! Ha vasárnapi miséjüket elbliccelik a fiúk, de te soha! Ha piszokban kotorásznak nyelvükkel, de te soha!

    Jön azután a másik próba is. Nemcsak kívül vannak állhatatosságod ellenségei, hanem belül, önmagadban is.

    A lelkiismeretet Isten szavának nevezik, és joggal. Ki nem hallotta már bensejében annak szavát? Mikor a fiú verekedni akart, figyelmeztető hang szólalt meg benne, mintha valaki kis csengőharangot húzott volna: „Ne tedd! Ne tedd!” Mikor hozzányúlt a más dolgához, újra szólt a csengő. És mikor komolyabb bűnkísértés csalogatta, mintha hárman is húzták volna lelkében a vészt jelző harangot, úgy sikoltozott lelkiismerete: „Ne tedd! Ne tedd!”

    Ismételten kérlek, fiam, szoktasd hozzá magad ifjú korodban, hogy lelkiismereted szavára feltétlenül hallgass. Most dől el, hogy később is lelkiismeretes férfiú leszesz-e. Pedig a lelkiismeretes ember olyan értéke a társadalomnak, mint egy oszlop, melyen az egész épület nyugszik.

Des Mannes Wort ein guter Hort,
Des Mannes Tat ein besserer Rat,
Der beste Hort und Rat
Ein Mann von Wort und Tat.
                                        (Rückert)

    Aki lelkiismeretének rabja, az az Isten rabja, s Isten rabjának lenni a legnagyobb szabadság. Nem ismerek nagyobb dicséretet, mint amit egy korán elhunyt angol képviselőre mondtak: „Egész lényére a tízparancsolat van rányomva”.

    Senkitől ne félj, csak lelkiismeretedtől! Nem jellemes dolog emberi tekintetek, emberi megszólás vagy kigúnyoltatás félelme miatt elhagyni bármit is, amit lelkiismereted helyesel, vagy előír. Az a fiú, aki nem mer imádkozni, vagy a templomban térdet hajtani, mert „mások is látják”, szintén rab – de nem a lelkiismeret rabja, hanem a gyáva ember-félelemé.

    Mennyire igaza van Huxley-nek, mikor így ír: „Az igazi férfiasság erős akaratot jelent, melyet gyengéd lelkiismeret irányít”.

    Aki minden tettében félve lesi, hogy mit szól hozzá a másik, annak akarata nincs, s jelleme még éretlen. S aki tettében szívét követi, de eszére nem hallgat, aki kellemes vágyait előbbre helyezi a talán szigorúbb kötelességénél, az nem erős jellem.

Nicht dein Herz nach seinem Wunsch,
Nach der Pflicht frag' dein Gewissen!
                                        (F. W. Weber)

    A perzsa királyok úgy akartak jó alvást biztosítani maguknak, hogy fejpárnájukba 50 000 arany talentumot (óriási összeg) tettek. Kaligula császár nem érte be az éjjeli őrséggel, hanem vadállatokkal is őriztette nyugalmát, hogy senki ne juthasson hozzá. Artemon nagy pajzsot tett a feje fölé, hogy ha éjjel leszakad a mennyezet, agyon ne üsse. Mind hiába! A legjobb altatószer a nyugodt lelkiismeret. Ein gutes Gewissen ist ein sanftes Ruhekissen.

    Légy ura akaratodnak, s rabja lelkiismeretednek!

    Veronai Péter vértanút hite miatt tőrrel kivégezték. Az első szúrások után bátran felkiáltott: „Credo! Hiszek!” Mikor már vérében fetrengve szólni többé nem tudott, ujját bemártotta saját vérébe, s úgy írta a földre: „Credo!” Jellemes férfiú volt, mert rabja volt lelkiismeretének.