|
Mécs László küldetése
|
| << Előző | Következő >> |
|
Azt már láttuk, hogy papköltőnek lenni önmagában is problémák özönét jelenti. Céltáblájává válik mindazoknak, akiket akár világnézet, akár vallási, erkölcsi nézőpont szempontjából irritál mindaz, amit a költő pap létére versben kíván kivetíteni lelkéből. Egy vallástalan, vagy egy vallás iránt közömbös világban eleve leértékelődik mindaz, ami a vallás felől érkezik, és mindenki, aki istenélményének akár közvetlen, akár jelképekbe burkolva hangot ad. A bírálók a papköltőtől még azt is elvárnák, hogy saját irodalmi ízlésüket is tegyék magukévá. Láttuk, hogy a fiatal Mécs László hiába indult Vörösmarty és Ady Endre nyomdokain, a Babits ars poétikáját követő Nyugat írógárdája eleve megbélyegezte. A mi Irodalmi Estjeinknek, az Irodalmi Saroknak többek között az is a feladata, hogy ezeket a vélt és eleve összekuszált véleményeket szemügyre vegyük, és segítsük elő a tisztánlátást. Azt már is eldöntötte az idő, hogy a Nyugat bírálata nemcsak egyoldalú, de sok szempontból téves is volt. Pusztán azért alulértékelni egy költőt, mert nem üti meg egy írói társaságnak, például a Nyugatnak esztétikai mércéjét, eleve elfogadhatatlan. Ma este megszólaltatunk olyan irodalmi tekintélyeket, akik Mécs Lászlót, mint költőt is a magyar irodalom elismert alakjaként méltatják. Érdemes megjegyezni, hogy rehabilitációja a pozsonyi Irodalmi Szemlében kezdődött. 1966-ban Szalatnai Rezső azt javasolta, hogy Mécs Lászlót újra kézbe kell vennünk, mert „akit egykor túlbecsültünk, ma megbecsülhetik”. Ezekben az években ugyanis Amerikában angol-magyar nyelven megjelent egy Mécs-kötet. Ez jel volt, hogy nem lehet agyonhallgatni valakit, aki ennyire él a magyarok tudatában és szívében. És ekkor lépett a színre sztószi remeteségéből Fábry Zoltán, hogy ebben az „irodalmi perben” tanúvallomást tegyen. Igazságtalannak és méltatlannak nevezte, hogy Mécs Lászlót a feledés homályába taszítsák. Ráirányította a figyelmet első kötetére, a Hajnali harangszóra, épp arra, melyről Babitsék annyi rosszat mondtak. A felvidéki irodalmárok és kritikusok szerint az elnémult kisebbségi magyarság első eszmélődése az ő nevéhez fűződik. „Egész életünk körképe ez a vers... Leverve álltunk, gondolat nélkül, biztos érzelem nélkül az első világháború utáni hónapokban... – és akkor megszólalt a Hajnali harangszó, az első Mécs-kötet zenéje”. És ha meghallgatjuk e harangszó üzenetét, megdöbbenünk, mert épp azt kongatja, amit a mi nemzedékünk már ismer és próbál megérteni: hirdette a békét, megértést, testvériséget, főként magyaroknak és szlovákoknak. Vagyis azt az egyetlen járható utat, melyen Szent István óta járt az ország: „Tánc feszüljön a harangban:... mely magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra pöndörít... Gyűlöltünk már Kain óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.” Ezt egyetlen más költő nem mondta, nem hirdette. Ez a hang akkor prófétai küldetésnek számított... És a próféták mindig gyanúsak. Mindig az ellenvélemények pergőtüzébe kerülnek. Ez történt Mécs Lászlóval is. Számomra sokat jelent, hogy ugyanebben a „perben” itthon megszólalt Vas István is, és a Kortárs 1969. júliusi számában közzétette Mogorva jegyzetei című írását. Ő is azt mondja, hogy végre eljött az idő, és meg van a mód: tárgyilagosan felülvizsgálni ezt a költészetet. Újra kézbe kell vennünk, hogy az emlékek és hallomások után szembenézzünk a szövegekkel, és vegyük elő a „súlyokat”. De közben jó lenne már magát Mécs Lászlót, életét, a költőt és az embert meghallgatni: mit akart mondani, mi volt a célja, és milyen talentumot kapott? Röviden, „dióhéjban” néhány szót elindulásáról, fiatal éveiről, sikereiről. 1895. január 17-én született. Édesapját, a szegény falusi kántort Mártoncsiknak hívták. Ötödik gyermekként a kereszteléskor az Endre nevet kapta. A kassai premontrei gimnáziumban érettségizett. Már ezekben az években írt verseket a Zászlónk ifjúsági lapba Mécs írói néven. 1914-től a jászóvári premontrei rend tagja. Rendi neve László. 1918-ban szentelték pappá. Magyar-latin szakos tanárként – Trianon miatt – nem a kassai gimnáziumban, hanem az Ung megyei Nagykaposon kapott beosztást, mint plébános. Első versei 1921-23 között a bécsi emigránsok Tűz című folyóiratában jelentek meg. Neve akkor vált közismertté, amikor Ungváron 1923. január elsején a Petőfi centenáriumi ünnepségen felkérték, hogy szavalja el Szellemidézés című versét. Idős korában Pannonhalmán írt egyik leveléből tudjuk, hogy ettől kezdve hívták városról városra. „Engem a Kisebbségi Sors a Pódiumra helyezett... ebből jött ki történelmileg, hogy a szétszórt magyarság Család-összehozó karácsonyfás újításaira engem hívtak meg 20 éven keresztül, hogy megkiáltsam titkos és nem titkos emberi és magyar vágyaikat – és nem mást. Ezt először sugdolózva tették röhögés tárgyává, később írásban az Illyés félék...” (1969. március 26.). – Ez a dokumentum értékű levél legyen számunkra fogódzó pont, mert alighanem ez az egyre növekvő népszerűség is belejátszott abba a sok igazságtalan kritikába, amelyet azoktól a nagy íróktól kapott, akiket viszont nem hívtak városról városra. Ha odafigyelünk az ekkor még 30 éves Mécs László felfelé ívelő pályájának állomásaira és dátumaira, valóságos diadalútnak nevezhetjük. Következzenek hát a száraz adatok, melyek maguktól beszélnek: Ungvár, 1923: Rácz Pál újságíró és Földesi Gyula nyomdász saját költségükön kiadják az első Mécs-kötetet, Hajnali harangszó címmel. 1924. júliustól – Erdélyi körút. Zilahon – Ady-ünnepség. 1925 – első fellépés Budapesten, 1927 – Arad, 1929 – Nagyvárad. Két új kötet: Rabszolgák énekelnek (1925) és a Vigasztaló (1927). Berlinben jelennek meg a Voggenreiter kiadónál, Farkas Gyulának, a berlini Magyar Intézet igazgatójának anyagi támogatásával. Ugyanő írja meg Mécs László első életrajzát a Studium kiadó Kortársaink sorozatában. Újabb körutak, újabb meghívások: 1933 – Temesváron bánáti magyarokkal találkozik, – innét Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed. A kiadók felismerve a fiatal költő népszerűségét, egymással vetélkedve jelentetik meg köteteit. – 1930-ban Az ember és az árnyéka, Kassán, Kazinczy kiadó; 1931-ben Üveglegenda, Budapesten Athenaeum - Napkelet. – Athenaeum kiadó: 1933-ban Legyen világosság, 1934-ben Válogatott költemények. 1935-ben a Kellner nyomda számozott bibliofil kiadásban Hincz Gyula illusztrációival Legszebb verseit kínálta karácsonyi ajándékként. 1933-ban jelenik meg első idegen nyelvű kötete, holland fordításban. 1935. márciusában két hét leforgása alatt 11 erdélyi városban lépett fel. Ekkor mondta el minden alkalommal a Civis Romanus sum című versét, melyről ma még lesz szó. E versnek köszönhetően még ebben az évben Párizsban három előadáson mondja el francia hallgatóinak költeményeit magyarul. (Aki ennek hiteles történetét meg akarja ismerni, olvassa el A. Sauvageot, a híres francia-magyar filológus és nyelvész beszámolóját a Vigilia 1979. februári számában. Ő volt ugyanis ennek az előadói sorozatnak a szervezője.) Feltűnő, hogy költészetét az egyházi kiadó, a Szent István sorozatosan úgy cenzúrázta, hogy végül mindig kitért a közreadás elől. Ezért jelentették meg nagy világi kiadók, különösen az Athenaeum: 1937-ben Fehéren és kéken, – Élőket nézek, Révay kiadó, 1938-ban. Új perspektívák nyílnak meg előtte, amikor külföldi meghívásokat is kap. A nyugati magyar szórványok nagy apostola, Uhl Antal plébános 1938-ban megszervezte belgiumi, hollandiai körútját. Ezen felbuzdulva a párizsi Magyar Intézet igazgatója, Molnos Lipót meghívta Mécs Lászlót egy párizsi szereplésre. Ennek az útnak nagy visszhangja volt külföldön és itthon egyaránt. Különösen azért, mert a Nyugat köré csoportosult magyar írók egyik kedvenc költőjének, a szkepticizmusáról híres Paul Valérynak ekkor mutatták be Mécs Lászlót, akivel mély barátságot kötött. A magyar és a francia költő szívélyes kapcsolatának egyik dokumentuma az az előszó, melyet Paul Valéry írt a Párizsban, 1944-ben megjelent második francia-magyar nyelvű Mécs válogatás elé. (De még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy az ugyancsak „franciás” Illyés Gyula abbahagyja szenvedélyes kritikáit.) Álljunk meg egy pillanatra ennél a párizsi epizódnál. Egy most talált késői visszaemlékezésében Mécs László erről ezeket írja barátjának, Könnyű Lászlónak Pannonhalmán, 1969. március 26-án: „Dr. Molnos Lipóttól 1937-ben levelet kaptam. Ő már rendezett Ady-estet, – megalapította a Francia-Magyar Liszt Ferenc Társaságot stb., hogy bebizonyítsa a franciáknak, hogy Magyarországon nemcsak Bugac, Csárda, töltött káposzta, nyereg alatt puhított hús stb. van, de valami más is. »Most téged szeretnélek felléptetni, hogy a magyar nyelv zenéjében gyönyörködjenek.«” Majd ezekkel az ironikus szavakkal folytatja, jól odavágva a kellemetlenkedő Illyésnek: „Minden magyar költő négykézláb ment volna Párisba, ha valaki a Sorbonne-on 700-as teremben közönséget biztosított volna neki... tavaly Illyés Gyula 60. életévét megünnepelték valahol Angliában, és egy 80 férőhelyes teremben „szavalta” verseit... Csak januárban válaszoltam Lipinek; már márciusban szavaltam a Sorbonne-on a Paris-Clubban, a Katolikus Egyetemen, Roubaix-ban, a magyar bányászoknak... Három év múlva már az Egyetemi Város színházában szavaltam, majd Lille-ben, szintén az egyetem rendezésében. Majd Namurben, Hollandiában...” És eközben mi várta itthon? Óriási változást hozott az ő életében is az ún. Bécsi döntés, mely részben valóra váltotta a magyarság álmait: az elcsatolt részek, Felvidék, Erdély, Délvidék újra visszatérhetett az anyaországhoz. Már nem kellett útlevél ahhoz, hogy „hazajöhessen”. Most még több város hívta, és ő minden felkérésnek eleget tett. Fellépéseiért sohase kért honoráriumot. Sőt jótékonysági esteken is szívesen szavalta verseit. Két kuriózumot is említek. Az egyik: a Zeneakadémián rendezett esten Bartók Bélával lépett fel a Vigilia katolikus folyóirat anyagi támogatása céljából. A másikhoz egy tragikomédia is fűződik. A magyar rádió rendszeresen közvetítette a Hubay Jenő hegedűművész budai palotájában rendezett hangversenyeket (gálaesteket). Erre meghívta Hubay, a házigazda, Mécs Lászlót, mint előadóművészt, aki A Mindenség balladája című versét akarta elszavalni. Előadás előtt a rádió vezérigazgatója Mécshez lépett, és elmondta, hogy ennél a versnél ki fogja kapcsoltatni a mikrofont. Miért? – kérdezte a költő. „Mert ez a mondat szerepel benne, hogy titkon dobban anyaméhben a lét” – Mire Mécs megdöbbenve csak ennyit mondott: „De hát az Üdvözlégy Máriában naponta elmondjuk, hogy méhednek gyümölcse...” – Azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ehhez nem kell kommentárt fűznünk. Van azonban a Mécs-küldetésnek egy olyan arculata, amelyről fél évszázad távlatából már illenék beszélni. A kérdés Prohászkával kapcsolatos. Előzményként érdemes felhívni a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy Mécsnek nemcsak a Nyugattal gyűlt meg a baja, és nemcsak Babits ájult el, amikor verseiért, küldetéstudatáért egyre népszerűbb lett, hanem saját egyházának vezetői is egyre ferdébb szemmel néztek rá. Hogy miért? Éppen azért a szociális érzékenységnek nevezett magatartásáért, melyre már múltkor is rámutattam. Bár nincs kezünkben egyetlen egy dokumentum sem, mely igazolná, hogy költészetébe milyen hajszálcsöveken keresztül jutott el a forradalmár Prohászka tanítása, de ne feledjük, hogy azt az ifjúsági folyóiratot, a Zászlónkat, amelyben megjelentek első versei, Prohászka géniusza hozta létre. Lehetetlen nem észrevenni, hogy amit a szegények apostola szószéken, újságokban, konferenciákon, Katolikus Nagygyűléseken hirdetett, azt verseiben egyre félreérthetetlenebbül megírta, és a pódiumokon elszavalta Mécs László, akit éppen ezért forradalmárnak érzett a hierarchia és a vezetése alatt működő Szent István könyvkiadó. Most már világos, hogy a fent felsorolt Mécs-kötetek kiadói között miért nem találunk egyetlen egyházit sem. E tragikusnak nevezhető megállapításomat egy lektori jelentés még kézzelfoghatóbbá teszi. A neves irodalomtörténész, Alszeghy Zsolt Hajnali harangszóról írt jelentése nem győzte eléggé dicsérni a fiatal költő új stílusát, témáinak életszerűségét: „a frissítő varázst, a játékosan buggyanó ritmust, az izzó emberszeretetet, az életörömöt, amivel szíven kapott”. Vajon akkor a Szent István Kiadó lektorának mi volt a kifogása? Ugyanaz, ami miatt Prohászkát elítélték, és indexre tették. A Csernoch bíboros vezette hierarchia szemlélete nem tűrte a Minden magyar vadásszon féle versek forradalmi lázadását, mely hadat üzent a Gőgnek, a „bánkbáni tragédiának”, a kettős Magyarországnak: egyik oldalon a gazdagok, a másikon a három millió nincstelen. Hogy jelenhetett volna meg ebben a közegben a fehérruhás új Tiborc merész reggeli harangszava, mely valóban megdöbbenthette az urakat: „Ha nem, akad ma Bánk bán, kiállok én, szegény regös a tollamat kirántván, leszúrom végleg Gertrúdot”. Mert „a Magyar Család egy legyen: minden magyar vadásszon!” Minden magyar vadásszon! Egy közéleti úr úgy mondta:
A boldogság úrnak való,
1927-ben meghalt Prohászka püspök a szószéken, de a szociális reform forradalmi hangvételét a fiatal Mécs László felvitte a pódiumra. Mi annak idején erre a harangszóra figyeltünk fel, mely akkor is szólt, amikor ingyen temetett földönfutó szegényeket: Riport egy ingyen temetésről. Riport egy ingyentemetésről Cigánysor. Dögtér. Téli faluvég.
És találok még egy közös vonást Prohászka és Mécs László eszmevilágában: a szentnek, a jónak keresését, az ember karakterében elrejtett kincseknek felszínre hozását. Amit a szentéletű püspök a szemináriumban, a gyóntatószékben, a szószéken hirdetett egy életen keresztül, és ezzel egy új generációt nevelt, azt Mécs László szintén egy életen keresztül vallotta. Ars poétikáját már első kötetében meghirdette: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A haza sorsa iránti felelősségtudat, a Tinódi Sebestyén sorsát tudatosan vállaló aggódás iróniába csap át, amikor a negyvenes években keserűen tapasztalja, hogy a világégés közepette itthon az úri osztály még mindig ölbe tett kezekkel néz maga elé, és szeme láttára rohan a vesztébe az ország: Kóborló elődöm, – Pató Pál: A madár fiaihoz, – A róka csak játszott. Ezek kéziratban maradtak fent, és csak az 1970 utáni kiadások közölték. Kóborló elődöm Rólad gondolkozom hideg őszi estén
Fiaim, csak énekeljetek!
Virágos bokorból lestem a tisztásra:
* Összefoglalva e két estét, nem tagadom, hogy nehéz volt válogatnom e csodálatosan gazdag életmű kincseiből. Legkedvesebb verseimre kevés időm maradt, pedig azokat diákkorom óta még most is gyakran elmondom (és itt csokorba fűzve néhányat közlünk is): A királyfi három bánata, – A gyermek játszani akart, – A Mindenség balladája, – Meteor, – Rohanás a tavaszban. Célom több volt, mint irodalmi est keretében verseit elemezni. Úgy éreztem, hogy mint pap és magyar ember, kötelességem megvédeni tisztességét, becsületét, Isten és haza iránti hűségét az igaztalan, nemtelen támadásoktól. Azon kevesek közé tartozom, akik látták, hallották, és már akkor is tudták, hogy kevés költőt zártak szívükbe úgy a magyarok, mint a hozzájuk jóban, bajban, börtönben, hitben és kísértésben, életben és halálban hűséges sorstársukat, Mécs Lászlót.
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
A vonat futott. A kupé-dobozok
Éb-red, moc-can a tojásban a sejt:
Egy ismeretlen, ősi fényű
Ki tudja mióta? talán ezer éve
|
| << Előző | Következő >> |