Az  Ady-életmű  a  teológia  mérlegén


Kapcsolódó hanganyagH1  H2  H3  H4 

<< Előző

A tanulmányt tulajdonképpen önmagam miatt készítettem. Magamnak tartozom azzal, hogy szellemi világomban rendet teremtsek fontos elvi kérdésekben. Amikor ráébredek arra, hogy revideálnom kell eddig igaznak hitt nézeteimet, másokról, fontos személyekről kialakított felfogásomat, akkor azt meg kell tennem.

Jelen esetben ez azt jelenti, hogy Ady Endrével kapcsolatban sokkal árnyaltabban kell megfogalmaznom ítéletemet, mint ahogy azt eddigi tanulmányaim alapján kialakítottam magamban. Ezt kötelességem megtenni, mert hivatásomnál fogva ítéletet kell valakiről megfogalmaznom és továbbítanom mások számára. Nem lehet azon csodálkozni, ha a legújabb kutatások miatt valamit, valakit másként lát és ítél meg az ember.

Ady körül nagy viták dúltak nemcsak életének, de költészetének megítélésében is. Az Ady-életmű annyira összetett és annyi ellentmondással terhelt, hogy eleve nem szabad előítéletekkel beérni. Nyitottnak kell lenni, és állandóan figyelni, hogy saját szakmánkon kívül mit tud felmutatni más tudomány. Az irodalom különben is olyan terület, mely eleve nyitott a szellemi világ minden tája felé. Engem, mint írót, személy szerint érdekelhet a saját szaktudományomon, az irodalomtörténeten kívül az orvostudomány bármelyik ága, de a karakterológia, a pszichológia, a szociológia, sőt még a politológia is. És akkor még nem szóltam az etika, a morális, sőt a teológia kompetenciájáról. Én abban az Isten áldotta helyzetben vagyok, hogy sokoldalú egyházi és világi neveltetésem révén az előbb felsorolt ún. társtudományok mindegyikével foglalkozom, és ezért – mint annak idején a skolasztikusok – én is az említett tudományokat, mint a teológia ancilláit, nemes értelemben vett szolgálóit, szintézisbe tudom hozni. Magyarán: fel tudom használni azokat az eredményeket, melyek segítik, szolgálják egy-egy témám tökéletesebb megértését és megértetését.

Ritkán tapasztaltam ezt olyan magas fokon, mint épp Ady Endre újra értékelésénél. Eddig ugyanis két véglet között imbolygott a róla alkotott koncepció, melyben természetesen a szivárvány minden árnyalat-színe is képviseltette magát. Az egyik váltig azt hirdette, hogy az erkölcsi nihilizmus bélyegét hordja magán nem csak életvitele, de alkotásai is. Ennek a nézetnek axiómája az a különben tényleg elgondolkoztató és eddig még soha kétségbe nem vont ősigazság, hogy minden fa csak azt a gyümölcsöt hozhatja, amely fajhoz tartozik. Vadszőlőről saszlát hiába akarnék szüretelni, – de körtefán sem fog dinnye teremni. A Madáchi igazság Lucifer ajkán is igaz marad, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”.

Ez a koncepció mindent a morális, az etika mérlegére tesz. Ady szexuális életét épp úgy, mint az alkoholizmusát. És a magyarságot állandóan és sokszor igaztalanul ostorozó perlekedését, épp úgy, mint szecesszióra emlékeztető irodalmi alkatát és stílusát. Lényegében negatív és életveszélyes ragálynak tekintik az Ady-kultuszt. Hogy ennek máig élő gyökérzete van, magam vagyok a tanúja. Beszélt velem olyan Szilágyságból származó asszony, akinek nagyszülei közelről ismerték Ady életét, botrányos közéleti szerepléseit és nőügyeit, beleértve vérbaját is. Ez az Ady-környezetből organikusan táplálkozó megrökönyödéses szemlélet mindmáig nem érti, miért lett Adyból bálvány, és sokak, milliók számára irányt mutató személyiség. A legnagyobb elmarasztalók között találom saját példaképemet, Prohászka Ottokárt, Ady kortársát.

A másik véglet eltekint mindentől, és csak magát az írót, az új korszakot és új stílust teremtő zsenit teszi a mérlegre, aki a szennyből, a vér- és arany bűvöletében is Ős Kajánt álmodik, és a vérbaj gyógyíthatatlan fekélyéből is a Patyolat üzenetét hallja.

Az egyetem, az iskola, az olvasó pedig mondhatott, választhatott kedve, ízlése szerint ebből is, abból is. Tény, hogy amilyen mértékben távolodik az irodalom és az olvasótábor az író életétől és korától, úgy halványodik és vékonyodik az őt behálózó negatív kritikák szövevénye.

Ennyit mindenképpen el akartam mondani bevezetőként. Adyval kapcsolatban ugyanis egy igen lényegre mutató tanulmány jelent meg hat évvel ezelőtt a Kortárs című folyóiratban Ady Endre családfájának és sorsának értékelése címen (2000. július-augusztus). Íróját, dr. Czeizel Endre genetikust jól ismeri az olvasó. Nos, épp ez a tanulmány késztet arra, hogy mindazt, amit ő a saját szaktudománya alapján közkinccsé tett, azt átvegyem, és megosszam az Irodalmi Sarok hallgatóival, illetve olvasóival. Azt nem állítom, hogy téves volt eddigi Ady-képem, inkább azt kell mondanom, hogy teljesebb, a részletekre is figyelő állásponthoz jutottam, mely nem annyira a halálos bűn, mint inkább az áldozat fogalmával bővült.

*

A roppant szerteágazó és a teológiát is érintő szintézisemhez minden­képpen meg kell fogalmaznom néhány alapigazságot. E nélkül ugyanis pontatlan, félreérthető és kaotikus lenne mindaz, amit tanulmányomban állítani szeretnék. Ez az a filozófiai és teológiai fundamentum, amelyen állva a merészebb megfogalmazások sem okozhatnak fejtörést az olvasónak. Mert nem „szerecsenmosdatásra” kerül most sor, és a fehér rendületlenül fehér marad, sőt tisztán, vakítón és nem szürkévé maszatolva, – a fekete pedig továbbra is fekete marad. És a pogány táltost nem alakítom át még Ady kedvéért sem új messiássá, csupán szeretnék együtt érzőn beletekinteni a gének kavargó örvényébe, hogy megérezzem, mit élt át ez az ember, amikor a „fekete zongorán” játszott, és közben a haragvó Jahve helyett a mosolygós Istenhez imádkozott.

Íme az örökérvényű igazságrendszer néhány tézise:

1.) Szellemi mivoltunk garanciái és korlátai. Hogy az anyagi világ csúcsán áll az emberi lény, tagadhatatlan. Az értelem és a szabad-akarat állít minket a földi lények hierarchiájának csúcsára. Ugyanakkor maradunk to­vábbra is, teremtett, vagyis korlátozott, korlátolt lények. Ez azt jelenti, hogy mind értelmi, mind pedig akarati képességünk nem végtelen, és működé­sükben sok tényező zavarja, gátolja, céljától eltérítheti. Ugyanakkor a lelkiismeretünkbe beleépített „iránytű” segít eligazodni, ha hajlandók vagyunk ráfigyelni, és ráhagyatkozni. Ezek a megállapítások minden normális emberi lényre érvényesek. Tehát mindazokra, akik birtokosai az értelem és az akarat képességeinek a beszámíthatóság mértéke szerint. Ezeket a képességeket nevelni, fejleszteni kötelességünk, de tönkretenni is lehet őket. És itt kezdő­dik mindannyiunk felelőssége, Adyé is.

2.) A gének, mint pozitív és negatív tényezők. Ma már világosan látjuk, hogy megszámlálhatatlan öröklött hajlamok rejtőznek génjeinkben testi, lelki síkon egyaránt. Ezek legtöbbje rejtett lehetőség (látens gén), amely parancsra készen áll a „bevetésre”, aszerint, hogy megfelelő körülmények, pszichofizi­kai klímák felbukkanása esetén milyen utasítást kap a személyiséget formáló Éntől. Ahogy beszélhetünk életünket befogadó és útrabocsátó anyaméhről, ugyanúgy beszélhetünk „szociális méhről”, mely a család-iskola-barátság-szerelem minden pozitív és negatív hatását magában rejti. Mindez a szövésre emlékeztet, melyhez kell a szövőszék, kellenek a fonalak, de mindezt működtetnie kell egy értelmes, szellemes, ügyes lénynek, személynek, aki egy kézben tartja a szerteágazó műveletet a fonáltól kezdve, a színek variációján át a minta mindig aktivizáló figyelmeztetéséig. Létezésünk így fejlődik személyiséggé, személyiségünk pedig karakterré.

Mindez jól mutatja, hogy senkit sem lehet sablonok alapján kategorizálni. A személyiség mindig, mindenkinél roppant összetett szálakból megalkotott mű. Most Adyról lévén szó, az ő „szövőszékéhez” kell leülnünk, hogy legalább a legfőbb szálakat próbáljuk „kibogozni”.

„Szunnyadt lelkem ezer évet”

Vissza az ősökig! Ady költészetének nagy részét nem lehetne megérteni, ha nem tudnánk, mennyire izgatta őseinek élete. Ismerünk olyan írásokat, leveleket, melyek erről tanúskodnak. Íme egy a sok közül:

„Geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő kisúri famíliából, mely csak éppen hogy élt... Az Ady család külön­ben Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Kelet nemzetségből való. Régi vagyonos és rangos hely­zetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XV. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorsú, bocskoros nemes. Erős hagyományok éltek a famíliában.” De ezt verseiben is minduntalan megemlíti:

Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt.

Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg Idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.

A kilenszázas évek elején, vagyis Ady első versei között található üzenet tulajdonképpen már sejteti mindazt, amit a költő életének későbbi szakaszáról mondani fogok. A versből három sort emelek ki prózában átírva: Lelkem ezer éve szunnyadt őseim vérében. Óh, jaj nekem, hogy én bennem ébredt fel. Várhatott volna még ezer évet.

A vers azt is sejteti, hogy mi is a probléma oka? Az, hogy a mostani idő (kis betűvel írt idő), nem kedvez a csodáknak. Ő ugyanis olyan korszakban szeretne élni, amikor küldetéséhez alkalmas idő köszönt a földre. Másként fogalmazva – ismervén Ady önhittségét – amikor még az idő is alkalmazkodik őhozzá. (Ady olvasatában ez a különbség a kis betűvel írt idő és a nagy betűvel írt Idő között.)

– Ahányszor a teológia mérlege kibillen, jelezni fogom, és rövid magya­rázatot is nyújtok. A filozófia Kriszti – ahogy Erasmus nevezné az Evangé­liumban rejlő igazságrendszert – úgy ítéli meg a világ és az egyes ember születésének és hivatásának kérdését, hogy a Gondviselés rendezi el még a jelentéktelennek tetsző kis dolgok életét is. Ezen belül az ember, az egyes ember életét is. „Még a hajatok szála is meg van számolva”, és „Még egy veréb sem esik le az ágról a Mennyei Atya tudta nélkül”. – Ezzel a filozófiával nincs összhangban Ady jaj-kiáltása. Ő nem hisz ebben a mítoszban, az abszolút jóság-misztériumában, és ezért sopánkodik, később majd lázadozik, sőt megátkozza életét. Ő olyan korban akar élni, amikor küldetését minden magyar, de még a hatalmas Isten is ámultan nézi, elfogadja, és hallgat rá. – Életének, és a véleménye szerinti küldetésnek nem kedvez ez a kis betűvel írt mostani idő.

Tudunk-e valamit az apai ág őseiről? Ők két permanens ismertető jeggyel vannak megjelölve. Ez a két jegy: a reformátusságukhoz és a szilágyi szikes földhöz való görcsös ragaszkodásuk. Ilyen az első ismert név tulajdonosa: Ady Bálint, református földbirtokos. Az ő fiának. Dánielnek szerteágazó családfája már fontos tudnivalókat rejteget számunkra. Ez a Dániel, vagyis Ady nagyapja egy olyan református papnak a leányát vette el, Viski Júliát, akinek ősei – a családi szájhagyomány szerint – a fellázadt parasztság vezérének, Dózsa Györgynek a leszármazottai.

Közben figyeljünk Ady karakterének, életművének, mindenek előtt költészetének két fontos és permanensen jelenlévő stigmájára, szellemiségé­be vésett „anyajegyére”, mellyel sorsközösséget is vállal, és küldetésének gyökerét véli felfedezni benne: a papságban rejlő prófétaság, és a Dózsa örökségben rejlő, bilincseket leverő szabadság mámora.

További adatok is igazolják, hogy nem véletlen Ady hivatkozása a papi örökségre, hiszen mind apai, mind anyai ágon számos református pap neve kerül elő.

Apai ágon az említett Dániel nagyapa (a papleány férje) karakteréről fontos elmondani néhány jellegzetes Ady-vonást. Bolondul szerelmes volt belé az a „hattyúnyakú, büszke papkisasszony”. Oly annyira, hogy nem engedelmeske­dett szüleinek, akik máshoz akarták férjhez adni, és féltették lányuk jövőjét a bohém természetű Ady Dánieltől. A frigy mégis létrejött. A parochia fegyelméhez szoktatott fiatalasszonynak hamar rá kellett ébrednie a szomorú valóságra: Ady Dániel nemcsak bohém, de képtelen megfelelni a házasság legalapvetőbb követelményeinek. Annyira összeférhetetlen, kiszámíthatatlan volt, hogy a 300 holdas családi birtokkal együtt elúszott minden. A férj gondatlansága vitte halálba a négygyermekes Júlia asszonyt.

E szerencsétlen házasság másodszülöttje volt Ady édesapja, Lőrinc, aki számára intő példa lehetett mindaz, amit otthon látott. Bár nem szeretett tanulni, de fejébe vette, hogy szorgalmával egyszer újból földbirtokos lesz. Ehhez azonban alap kellett. Ezt házasságkötéssel el is érte, – elvette feleségül azt a szomorú sorsú, fekete szemű, szép árva leányt, a katolikus Pásztor Máriát, aki hozományul 40 hold földet kapott nevelőszüleitől. Ő volt Ady édesanyja, a rajongásig szeretett „édes.”

Mielőtt Ady szüleiről – tehát az Ady Lőrinc - Pásztor Mária házaspár – életéről beszélnék, érdemes összegyűjteni néhány mozaikdarabot az anyai ágból hozott gén-örökségből.

A nagyapának, Pásztor Dánielnek története a család szégyenkrónikájához tartozik. Református papként kezdte Érmindszenten. Nem voltak megelégedve vele, és más eklézsiát ajánlottak fel, de nem fogadta el. Helyette a katolikus püspök birtokán intézői állást vállalt, sőt a katolikus hitre is áttért. De itt sem maradt sokáig, pedig már családos volt. Felesége, Kabay Rozália és öt gyermeke megszenvedték Pásztor Dániel állhatatlanságát.

Túlnőne a kereteken, ha ennek a házasságnak bonyodalmaiba belemerül­nénk. Ezért csak röviden: az öt gyerek közül volt egy katolikus kispap, volt egy öngyilkos fiatalember, és volt egy „csodaszép barna asszony”. Róza, aki színésznő lett, kicsapongó élete miatt került bele a család krónikájába és Ady fantáziájába. Az ötödik gyermek volt Ady édesanyja, Mária.

Azért kell megállnunk a „gén-molekulák” vizsgálata közben egy-egy epi­zódnál, mert Ady maga is foglalkozott velük versben vagy prózában, jelezvén, hogy ő is tisztában volt, mekkora terhekkel – mondjuk ki – terheltséggel megrakodva jött a világra.

Például az Eszterkuthy Éva húga című novellájában burkoltan tragikus dolgokat ír Rozália nagyanyjáról: mivel akarata ellenére adták férjhez nagyapjához, ez a szerencsétlen asszony élete végéig undorodott a csóktól, annak ellenére hogy egyik gyermekét szülte a világra a másik után. Úgy távozott 36 éves korában az életből, hogy „szerelmetlen” volt.

Csak a mindenre figyelő irodalomtörténészek ismerik fel a titkos összefüggéseket, mikor egy-egy írás, költemény háttérelemzését végzik, és rátalálnak ilyen mondatokra: Már nyolcéves koromban kérdeztem: „a mi házunk is vajon nem éppen emiatt olyan zord és szomorú? ... és éreztem, hogy a mi famíliánk sorsát nagy csók-adósságok nyomják, s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni”.

Íme, kérdezem én: milyen gyermekkora lehetett Adynak, ha már nyolc­évesen előre érezte, hogy sokan – köztük elsőként ő maga – össze fog roppanni nem birtok- vagy vagyon-veszteség és adósság miatt, hanem egy eddig magyar nyelven soha le nem írt, furcsa, hátborzongatóan ijesztő foga­lommal kifejezett „csók-adósság” miatt.

Ez a masszív erotika íratta le vele, hogy ő a „hűs-vérűek unokája”. Ezt abban a versében írta, mely ezt a meg-nem-élt, ki nem élt szerelmetlenséget, mint saját élményét viszi Isten elé. Azt hiszem az egyetemes irodalomban is egyedülállóan úgy szólítja meg a Sion hegyén trónoló „boldog, ékes, hideg Valóságot”, mint aki a szerelmetlenség Istene. Íme egy részlet a ritkán hallott, talán el is felejtett tragikus látleletből, A szerelmetlenség Istenéhez című versből:

A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.

Kikért büntetsz, hogy így szétomoltan
Még mindig fájnak a szerelmek?
Hűs-vérűek unokája voltam?

----------------

Óh, én, világ eleven halottja.
Csúfja, gyávája, elveszettje,
Mindenkinek bús odaadottja.

Óh, én kinek gőggel szerettetni
Volna szabad csak s nem vagyok más,
Csak másokhoz ösztönzött semmi.

Én Istenem, szabadíts meg engem.
A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,

Vissza-visszatérnek ezek az égő és égető kínok későbbi verseiben is, mint a Csókokban élő csóktalanokban, jelezvén, hogy az ősi átkok benne meg­újulnak.

– A sokak számára szokatlan, sőt idegen témájú verset a teológia mér­legére téve, számolni kell azzal, hogy itt egy költő beszél, és nem filozófus fogalmaz, – mégis lenne egy-két lényegbevágó megjegyzés. Például önmagá­ban ellentmond a szeretet lényegének az, ha valaki „gőggel akar szeretni vagy szerettetni”. Azért lényeges erre rámutatni, mert Ady karakterének egyik sarkpilléréről van szó. Ady sorsának, karakterének tragédiája foglaltatik benne ebben a mondatban (különben ezzel a gőggel bocsátotta el Lédát is hosszú szerelmi viszonyuk után).

Mégis mélyen megrendülve figyelem, hogy önteltsége ellenére, sebzetten, sőt mint a „világ eleven halottja”, mégis egyedül Istenben találja meg azt a Végtelen hatalmat, aki előtt le tud és le akar borulni, és akitől könyörögve kéri: „Én Istenem, szabadíts meg engem”.

Lényegében ezért tudok én Adyval foglalkozni minden örvénylő és taszító negatívuma ellenére: vannak pillanatai, amikor megrendít görcsös Istenbe-kapaszkodása. S nem szabad elfelejtenünk, hogy ezzel a kiáltással sok szent fordult az Istenhez, – és a víz örvényei közül Simon Péter is ilyen görcsösen ragadta meg Mestere kezét. Vagy nem Jézus tanította a Miatyánkban: „Szabadíts meg minket a Gonosztól”?!

*

Minket azért mégis az a családi fészek, azok a szülők érdekelnek legjobban, akik e felsorolt elődök és ősök utolsó láncszemeként, Ady Endrét adták a világnak. Az ő hatásuk minden síkon a legmeghatározóbb: az apáé és az anyáé.

Ady Lőrinc

„Nagyszerű úr ám az én apám: családjának egyetlen tagja, ki elrúgta magától a latin iskolákat, ennek folytán zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok magyar maradt.” Kurta gubás parasztként érkezett Érmindszent­re, ahol a 16 éves feleségének hozománya révén egy százéves, kétszoba-konyhás, zsúpfedeles parasztházban alapított családot. Ady Endre is itt szüle­tett. Le is írja a Séta bölcső-helyem körül című versében. Apja kora hajnaltól késő estig dolgozott a felesége révén örökölt 40 holdas szikes, rossz földön. Fia azt írja, hogy apja pontosan hajnali öt órakor káromkodja el magát az alsó udvarban, és aztán dacosan, görcsösen addig művelte földjét, adogatta terményeit, hogy később illegális dohánytermesztéssel és egyéb ügyeskedés­sel 100 magyar holdra gyarapította parasztgazdaságát. Nagy dohányos volt. 1929. április 22-én, 78 éves korában halt meg tüdőbajban. Tehát a halálban a fiú megelőzte az apát.

Volt ebben az Ady Lőrincben olyan érték is, amivel példát adhatott volna fiának, és ez a törhetetlen akaraterő. Igaz, hogy zabolázhatatlan, zsarnok, olvasatlan ember volt, de két fiát taníttatta, két kezével annyit dolgozott, hogy Endrét is, Lajost is diplomával akarta útnak indítani az életbe. És amit saját apja nem tett meg, azt ő pótolta, és otthont teremtett családjának. 1908-ban megépíthette azt a többszobás lakóházat, amit azután Ady-kúriának neveztek a falubeliek. „Adyék megtollasodtak”, mondogatták faluszerte az érmindszen­tiek. Ha mást nem, legalább ezt az akaraterőt igyekezett volna modellként követni, és eltanulni apjától, aki kétségbeesve nézte Endre sorsának alakulását. Az írás-mesterséget, pláne a költészetet haszontalan semmiségnek tekintette. Helyette jogásznak, majd szolgabírónak szerette volna látni fiát.

Ha a dolgos akaraterőben nem követte apját, annál jobban követője lett szertelen kicsapongásainak. Ady Lőrinc ugyanis, mint ősei legtöbbje, híres szoknyavadász volt. És ebben a zárkózott, törékeny, fiatal felesége nem tudta, de később már nem is akarta meggátolni.

Pásztor Mária

Ő annak az imént említett kétes egzisztenciájú Pásztor Dánielnek és a „csóktalan” Kabay Rozáliának ötödik gyermeke. Ami szomorúság csak bele­férhet egy kislány életébe, hát Mária azt megkapta. Négy évesen elvesztette édesanyját, hat évesen pedig a teljesen lecsúszott, nincstelen édesapját. „Mostoha” lett, csak pár osztályt tanult, sokat kellett dolgoznia a rokonoknál, akik magukhoz fogadták, és örültek, amikor „kirepült a házból”, vagyis odaadták az első kérőjének, Ady Lőrincnek. Első lány gyermekük meghalt, – másodikként született Endre, utána négy évre Lajos. Hogy mennyi szomorúságot hozott magával, és milyen sorsa volt férje mellett, arra abból is következtethetünk, hogy pár év múlva idegösszeomlással hosszú ideig az elme- kórházban kezelték. Úgy látszik sikeresen, mert nincs hír arról, hogy később kiújult volna lelki betegsége.

Fiaiban próbálta megtalálni életének értelmét és kiteljesedését. Bár a ki­sebbik, Lajos, szorgalmas, és iskoláit, egyetemét elvégezte, mégis Endre volt a kedvence (bizonyára anyai ösztöne megérezte, hogy minden dédelgetése ellenére nagyobbik fia a „halál rokona”, és nem tudja megmenteni „szemefé­nyét”). Lehet-e nagyobb fájdalma egy édesanyának, mint eltemetni saját fiát? Adyné Pásztor Mária 17 évvel élte túl kedvencét. 1937. november 28-án Budapesten egy villamosmegállónál, szívinfarktusban halt meg nyolcvanadik évében. Kétszer hosszabb ideig élt, mint Endre fia.

Maradjunk még egy kicsit az érmindszenti százéves zsúpfedeles paraszt­házban. Még mielőtt a kisebbik fiú érdekes feljegyzései között lapozgatnánk, szeretném felhívni a figyelmet egy ritkán tárgyalt tényre: a szülők iskolázatlanságára. Egyik sem értelmiségi, nem származásuk okán, hanem elherdált vagy mostoha éveik miatt. Az apa, Lőrinc nem volt hajlandó kijárni a gimnáziumot, és újságolvasáson kívül később sem foglalkozott tudománnyal, irodalommal, – az édesanyát, Pásztor Máriát pedig nevelő szülei nem isko­láztatták...

Az ősök eddig boncolgatott gén-állományával kapcsolatban épp ez az utolsó láncszem a legelgondolkoztatóbb, és csak megerősíti az ún. látens-gének szerepének fontosságát. Akármilyen jelzőt használunk Ady képessé­geire, akár zseninek nevezzük, akár „csak” költőnek, tény hogy benne „az ősök ezeréve szunnyadó álmai ébredtek fel”. Különben hogy jutott volna Párizsba az érmindszenti parasztházban született Ady Endre?

A kisebbik fiú, Lajos nyíltan elmondta, hogy bátyja nehezen kezelhető fiú volt. Erőszakos, rakoncátlan, toporzékoló természetét tudomásul kellett venni mindenkinek. Addig nem nyugodott, míg akaratát nem teljesítették. Mi lehetett ennek a pedagógiai csődnek a végső oka? Azt hiszem, itt az ideje, hogy a születésével kapcsolatban elterjedt babonás hírről ejtsünk néhány szót. Ady Endre ugyanis hat ujjal született a világra! Ez pedig az ősi néphiedelem szerint azt jelenti, hogy az újszülöttre különös feladatot ró a sors. Ez nem volt ismeretlen az Ady ősöknél, – a baj ott kezdődött, hogy vele kapcsolatban ezt tényleg elhitték, és terjesztették is a hírt róla. Sőt ami még furcsább, és az ő esetében végzetesnek tekintendő, hogy ezt ő el is hitte magáról, és elvárta, hogy másként kezeljék az emberek, mint a többieket. Ez egyik eredője annak az önhittségnek, ami annyira jellemző karakterére.

Nagy vonalakban ezek a legfőbb tudnivalók a kezdetekről, az érmindszenti évekről. Hogyan látta, milyennek látta szüleit?

Apámtól anyámtól jövén

Anyám hangjában szomorúság,
Apám hangjában vad feledés,
Jaj, be kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.

Hiszen ők cselekvék, hogy élek,
Hogy sokat és nagyon akarok.
Hallgatnak s én rettegve
Érzem, hogy ki vagyok:

Be csoda, hogy vagyok és élek,
Hogy nem unom meg s újra merek.
Verset írok és holnap,
Már holnap megyek.

A családi krónika úgy tudja, hogy Endre nagyon hasonlított édesanyjára, sötét bőrét, haját és szeme színét is tőle örökölte. Nagyon szerette édes­anyját, és bizonyára ismerte szomorúságának okát. Nemcsak apja hűtlensége miatt volt szeme mindig könnyes, hanem azért is, mert megérezte fia bol­dogtalanságát is.

Most egy megrendítő, és sok mindent megmagyarázó vers következik:

      Az anyám és én

Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke,
Kreol-arca vakított.

Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes,
Ilyen volt a legszebb asszony
Az én fiatal anyám.

Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarabb,
A legszomorúbb fiút.

Ő szülje az átok sarját
Erre a bús magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.

Fénye sincs ma a szemének
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám

Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz életével
Az ő szomorú fia

Megdöbbentően elgondolkoztató ez a – mondjuk – Anyák napjára írt vers. Ha emlékeinkben felsorakoztatjuk költőinknek édesanyjukról írt verseit, ilyennel biztos nem fogunk találkozni. Most csak eggyel hasonlítom össze. Annak a Mécs Lászlónak A királyfi három bánata című versére gondolok, akit a szakirodalom erős Ady-hatással gyanúsít. De összehasonlíthatjuk Petőfiével is, miközben meghatódottan nézzük, hogyan csüng anyja ajkán, mint gyümölcs a fán...

Mi történt itt? Hiszen tudjuk, ő maga mondta, írta, hogy a drága jó Pásztor Máriát, a világ legszebb asszonyát, mindenkinél jobban szereti, – és amikor csak látni akarta, sietett hozzá, abba a szobába, melyet anyja külön az ő számára tartott fent a megépült „Ady-kúriában”. Milyen anya-köszöntő az, amely virág-eső és hála-litánia helyett egy ilyen szúrós kórót nyújt át: „én kergettem a vénségbe, én miattam töpörödött és lett béna, mert torz életemmel megszomorítottam egy életre”. (Mi már azt is tudjuk, hogy fia halála után még közel húsz évig vitte lelke mélyén élete legnagyobb keresztjét, Endre tragédiáját.)

De ezzel még nem merítettem ki ezt a lepecsételt titkokkal teli problémát. Van ennél még rémisztőbb verse is, melyben riadtan tudtára adja a világnak: „Nem merem megcsókolni anyámat”... Hogy hitelesítsem mindazt, amit ezután mondok a teológia nyelvén, idézem a vers egészét. Címe: Akit én csókolok

Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.

Jaj azoknak, kik álmot szőnek
Rólam, hívő barátnak
S szeretőnek.

Jaj azoknak, akik szeretnek,
Mert nem hiszek már régen
A szívemnek.

Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.

Hogy itt valami végzetes dolog történt, arról meg lehetünk győződve. Már önmagában az, hogy egy anyját rajongásig szerető fiú Az anyám és én versét egy olyan kötet első oldalán jelenteti meg, melynek A halál rokona címet adja, mutatja, hogy Ady ekkor már talán valami belső meghasonlás miatt rettegett a haláltól. Ezt a nagy kérdőjelet kellene megfejtenünk. Ha nem tesszük, nagyot vétünk az igazság ellen. Nem szólva arról, hogy eleve értetlenül állnánk Ady verseinek, sőt egyes szavainak megértése előtt is.

Úgy gondolom, hogy a most következő fejtegetésben megkísérlem a lehetetlent. Tudniillik úgy szeretném megmagyarázni az Ady-titkot, hogy közben nem kívánom magamat beavattatni abba, a külső szemlélő számára kissé perverz, állandóan önismétlő, és ezáltal már-már unalmas, sőt ízléstelen libidó-világba, mellyel át van szőve Ady költészetének legnagyobb része. Legjobb, ha ezt a fejtegetést a teológia mérlegére téve mondom el. Előtte azonban a témához szorosan kapcsolódó adatok közül rögzítenem kell a legfontosabbakat, egyrészt azért, hogy végre megismerhessük az igazságot, másrészt elfogadhatóvá tegyem a teológiai analízist és a végső szintézist.

Egyelőre elégedjünk meg a „száraz” adatokkal, melyeket Czeizel Endre orvos gyűjtött össze, és több tanulmányban adott közre. Számomra garanciát nyújt szakorvosi és orvosetikai hitelessége. Adatainak egy részét klinikai irattárból, zárójelentések alapján állította össze, mely jelentések borítóján ez olvasható: „60 év múlva felbontható.” (Vagyis kb. 1975-ig titkosítva voltak.) Itt csak a legfontosabb „száraz” adatokat közlöm az események, valamint az orvosi és a teológiai értékelések teljesebb megértése céljából.

A kis Endre életét már elemista kora óta szokatlanul átszőtte a szexualitás iránti érdeklődés, túlzott kíváncsiság, sőt igény. Ezt ő írja visszaemléke­zésében: már háromévesen nem nevezhette magát tisztának. Prepubertas kora óta pedig éjszakái, álmai a nemiség körül forogtak. Katinkáig című novellája bőven beszámol a részletekről. Tizenhárom éves korában a szexualitással kapcsolatos ájulása miatt orvoshoz viszik. A diagnózis: idegkimerültség. Ti­zenhat évesen a szerb Helénával élte át első nemi kapcsolatát. Ettől kezdve nem tudott és nem is akart uralkodni önmagán, és a legútszélibb némberekkel élte alkalmi kalandjait. Saját bevallása szerint először zilahi diák korában szerezte meg a vérbajt. Ezt eltitkolta, és csak évek múltán, debreceni egye­temi évei alatt kezeltette magát szakorvossal. 1902-ben, útban Pest felé, vonaton ismerkedett meg első, de végzetesnek nevezhető szerelmével, Novák Mária orfeum énekesnővel. Találkozásukról, alkohol mámoros dorbézolásuk­ról, a nőtől szerzett vérbajáról később novellát írt: Mihályi Rozália csókja címen (Nyugat 1908. március 16.).

Mivel ekkor még nem találták meg a vérbaj kórokozóját, a szifilisz, a luesz kezelése a mostanihoz viszonyítva kezdetleges volt, és a század elején e betegségnek vér és csók által történő fertőzése közismert volt.

– És itt tulajdonképpen már választ is kapunk arra a megrendítő kije­lentésére, melyről imént írtam: „Nem merem megcsókolni az anyámat”. –

A szomorú és végzetes tragédiával járó adatok regisztrálását folytatva, következzék a Léda-korszak. 1903-ban ismerkedett meg egy férjes asszonnyal, Diósi Ödönnével. Ez a feltűnően szép, fiatal asszony a leg­gazdagabb nagyváradi zsidó famíliák egyikének, a Brüll családnak volt ekkor már szegény leszármazottja. Apja ugyanis tőzsdén elvesztette a nagyszülők óriási vagyonát. Neve Brüll Adél. Ma már kevesen tudják, a „Léda” név nem más, mint az „Adél” visszafelé olvasva. A család anyagilag úgy tönkrement, hogy Adélt nem igazi szerelme, Ordódy György főhadnagy vette el, hanem egy cégfestő kisiparos fia, Diósi Ödön. (Ezt is számításba kell venni Léda Ady iránt kirobbant szerelmének történetében.) Tény, hogy a kilenc évig tartó szerelmi háromszögről mindenki tudott. Párizs, a Földközi Tenger és ezernyi élmény közül a szakirodalom mindössze azt írja Léda javára, hogy elhitette Adyval költői, írói zsenialitását. Nagyváradon ugyanis egy ideig csak újságírással akart foglalkozni. Ennek ellenére ez a kilenc év is telve volt gyötrelemmel. Léda sem volt elég, – újabb szerelmek párizsi lányokkal, újabb vérbaj, melyet a párizsi magyar követség orvosával kezeltetett. Mindezt tetézte Lédától halva született leánygyermeke. (A bizonyíték, ő is hat ujjal született. A mi gyermekünk: Bús szerelmünkből nem fakad szomorú lényünknek a mása...) Döbbenetes az életén átsuhanó, mindig újra megjelenő halál. Minduntalan öngyilkossággal foglalkozott. Még Lédát is rá akarta venni, hogy együtt haljanak meg, egymást átölelve ugorjanak a mély tóba ( A tó nevetett ).

1912-ben végleg „elbocsátotta” Lédát, s egyre többet gondolt a házasságra. Az öregedés irtózatából menekülve mindinkább a házasság menedékébe szeretett volna húzódni. Az egyik nagyon távoli rokon családnak, a Boncza famíliának nála 17 évvel fiatalabb lányát, Bertát vette feleségül 1915. március 27-én. A Csinszka-korszak Ady Endréje már nem azonos a régivel. A diákszerelemmel indult kapcsolat vége –ahogy Boncza Berta maga mondta – betegápolás lett. Hiszen a mindössze négy évig tartó házasság utolsó éveiben Ady Endre már testi-lelki beteg férfi volt.

Hogy némiképp érthető legyen mindaz, amit végül majd a teológia nyelvén összefoglalóként mondani szeretnék, vissza van még a legnehezebb feladat: meghallgatni az orvost, a szakembert, mit élt át 20 éven keresztül a halál elől menekülő költő. Ehhez csak a Teréz anyák irgalmas szeretetével lehet és szabad közeledni. Most tehát nem a felelősségre vonás és ítélkezés, hanem a beteg fölé hajló irgalom sorai következnek az orvosok diagnózisa alapján.

A „sápadt démon” (Treponema pallidum), vagyis a vérbaj kórokozóját 1905-ben azonosította az orvostudomány. A Salvarsant, mint hatékony gyógy­szert csak 1909-ben hozták forgalomba. Elterjesztéséhez évekre volt szükség. Ady ilyen terápiában soha sem részesült. Így maradt a tüneti kezelésnek szá­mító arzén- és higany-kezelés. – Rögzítve az orvostudomány akkori diagnosztikáját és terápiás eljárásait, Czeizel doktort idézve, az Ady-kérdésben az alábbiakat kell tudnunk. A fertőzés után az ún. elsődleges vérbaj esete áll fent. Ezt azonnal kezelni kell, és általában a tünetek (kemény fekély, a nyirokcsomók duzzanata) 10 héten belül elmúlnak. Ady esetében – éppen titkolódzásai miatt – nem tudni, hogy időben megtörténtek-e az orvosi beavatkozások. Ezért Czeizel feltételezi az ún. másodlagos vérbaj bekö­vetkeztét, mely a fertőzés után a harmadik hónap körül szokott jelentkezni, és a kórokozóknak a vér útján történő elterjedésére vezethető vissza.

Ilyenkor már az egész szervezet beteg: hőemelkedés, általános nyirok­csomó-duzzanatok, – de még ennél is kínosabb, hogy a bőrön és a nyál­kahártyán, majd a torokmandulákon idült gyulladásos foltok, kiütések jelennek meg. Az adatok bizonyítják, hogy Adyt 1904-ben a párizsi magyar követség orvosai ezekkel a tünetekkel vették kezelés alá. Harminc arzénes injekciót kapott, majd jódtablettákat kellett szednie. Itt jegyzem meg, hogy ebben a korszakban írt versei minduntalan emlegetik csókjai kapcsán a „véres rózsákat”. Ez a kifejezés is pontosan fedi az előbb elmondottakat.

Mivel Czeizel doktor élt a lehetőséggel, és tanulmányozta az ún. Ady-dossziékat, vagyis a szigorúan bizalmas és 60 évre titkosított orvosi jelen­téseket, ezért ő Ady esetében biztosra veszi a végső és harmadlagos vérbaj­nak nevezett állapot fennforgását is, hiszen bizonyított, hogy ez okozta korai halálát. Tünetei: sok kellemetlenséget okozó, állandóan viszkető vörös kiütések, – az érszövődmény legjellemzőbb megnyilvánulása az aorta (főverő-ér) idült gyulladása, tágulata, majd a közvetlen halált okozó megrepedése.

Tény, hogy Ady Endre 1919. január 27-én a fent felsorolt végzetes be­tegségek miatt hunyta le szemét 42 éves korában. Halálának egyetlen oka önpusztító élete volt.

( Folytatjuk )


Kapcsolódó hanganyagH1  H2  H3  H4 

<< Előző